Szülők bűnei

Jó ideje nem írtam ide semmit. Mit mondhatnék? Túl sűrű volt az élet? Tény, hogy a legtöbb ember számára az ünnepek ideje csöppet frusztráló és sűrűbb az átlagosnál. Azoké, akiknek van kivel készülni az ünnepekre. Én nem ebben a csoportba tartozom. Nem is fordítottam különösebb figyelmet sem a készülődésre, sem az év legmeghittebb ünnepnapjaira. Elteltek. Nem üresen, nem rosszul, kicsit az árral sodródva. Néha magány érzésével telve, máskor meg hálásan, hogy mégis volt kivel meginni egy ünnepi kávét különös téli ízekkel fűszerezve.

Aztán a napokban újra felmerült benne a kérdés, vajon hogy kerülhettem volna el a tavalyi évem mélypontjait. Hol hibáztam? Legközelebb hogy kerüljem el ugyanezeket a csapdákat? Mert a hibáinkat ismételjük, nem egyszeri tévedések.

A blog célja eredetileg az volt, hogy végre kiadjam magamból a fájdalmat, amit a nem megfelelő emberbe vetett bizalmam megtörése okozott. Az a nehéz ezzel a bizalom kérdéssel, hogy kihatott minden más kapcsolatomra is. Ha kicsit is érett és egyben van valaki személyisége, nem lehet leválasztani az emberekkel való viszonyukat, kapcsolatunkat a saját énünkhöz való viszonyunktól, kapcsolatunktól. Így kerek egész a világ, egyik hat a másikra. Oda-vissza. Van, hogy az segít tovább, ha magadra koncentrálsz, magadat próbálod egy kicsit jobban szeretni, elfogadni. Máskor az visz előre, ha magadról kicsit megfeledkezel és másokra koncentrálsz. Nálam általában az utóbbi vált be, de az elmúlt hónapok megmutatták, ez most nem ilyen helyzet. A bizalom elvesztése annyira kihatott minden kapcsolatomra, hogy csak a visszautasítást hallottam ki mindenhol. Azt éreztem, nem érek senkinek annyit, hogy bármi kellemetlent vagy fárasztót vállaljon értem. Pedig nem ebben vagyunk mérhetőek. Tény, hogy én abba a típusba tartozom, akik nem nézik a fáradságot, befektetett energiát, ha számomra fontos emberekről van szó. Nem is tartom számon. Természetes velejáróként élem meg, hogy a kapcsolatok életben tartásához energiát kell befektetni. Azok is élnek, változnak, tehát igényelik a befektetett energiát. Mint egy virág gondozása. Nem nagy dolog: figyelni kell, hogy kapjon megfelelő fényt, jó talajban legyen, és persze locsolni is kell. Aztán csodálni, ahogy fejlődik, virágzik. Mindegyik növénynek más talajra, más fényre van szüksége. Pont mint a kapcsolatainknak, a másik embernek. Kinek mi a szükséglete. Igazi művészet rájönni ezekre a titkokra, mert nem igazán tudatos ez bennünk. Én most nagyon próbálom megérteni a magam szükségletét. És megtalálni újra az emberek véleményétől független értéket, ami én vagyok. A szerethetőt magamban.

Tehát magamban keresem, mi az amihez ragaszkodnom kell, ami én vagyok. Mi az, ami tőlem független, nem változtathatok rajta. Mi az, amit pedig másképpen kellene tennem legközelebb.

Azt hiszem, a másikra voltam dühös, de a dühömet mégis magamra irányítottam. Annyira, hogy majdnem kicsináltam saját magam. Ez pedig már az én felelősségem, nem a másiké. Később próbáltam felmenteni magamat és őt is. Ez sem jó. Most pedig nem hibást keresek, okolni való szemetet, akire foghatom ezt az egészet, de a napokban felfedeztem valami érdekeset.

A pszichopatákat kiszűrni nehéz, de felfedeztem egy módszert: hallgassunk történeteket a gyerekkorukról. Nem az ő verziójukat, hanem ahogy a környezetük látta őket. Sokat elárulnak ezek a történetek. Felfedeztem, hogy akit érzelmek nélkülinek láttam, talán mégsem az. A bejegyzés címe is erre utal. Azért merem bűnnek nevezni a szülők ballépéseit, mert következményeik vannak, mint a bűnöknek, de a bűnök megbocsáthatóak. És kell is ezeket a bűnöket megbocsátani. Senki sem bűn nélkül való. A szüleink bűneit felismerni nem könnyű. Sok szülő nem is vállalja érte a felelősséget sem. De nem lehetünk érett és kiegyensúlyozottak addig, míg el nem fogadjuk, hogy a szüleink, bár a legjobbra törekedtek, nem biztos, hogy a számunkra legmegfelelőbbet tudták adni egész gyermekkorunkban. Van, akinek több jutott a jóból, de tény, hogy mindannyian megkaptuk a sebeinket is, a legelsőket ebben a világban. Ahhoz, hogy egy ember megtanulja teljesen lefolytani az érzéseit, sokszor mély sebeket kellett kapnia. Ezek nem feltétlenül a legsötétebb titkot, elég, ha csak egy nehéz pillanatba magára maradt, támasz nélkül. Éppen nem volt idő rá, mert az élet dolgait kellett intézni, pénzt keresni ennivalóra, beteget látogatni a munka után éppen akkor, mikor neki is fegyelemre lett volna szüksége.

Én is felhúztam a magam falait. Magasak és erősek. A baj velük csak az, hogy nemcsak másoktól védenek, de engem is elzárnak. Szóval kapukat igyekszem most vájni a falakba. Nagyon nehéz egy ilyen bizalmi válság közepén, de más út nincs. Ahogy már írtam, senki sem sziget.

Most kérek elnézést, amiért a cím becsapós lehetett, de a bejegyzés legfontosabb részének tényleg azt a néhány mondatot tartom, amit megjelöltem benne. A többi csak körítés. Talán így sem érthető. De az én lelkemben, fejembe is csak formálódik ez a gondolatmenet. Nem akarok senkit sem felmenteni, de hibáztatni sem. Nevén akarom nevezni a dolgokat, mert amit meg tudunk nevesíteni, az veszít a felettünk bíró hatalmából, gyengül. Szüleink bűei is ilyenek, a mieink is, és azoké, akiket szeretünk, vagy szerettünk, vagy csak szeretni akartunk, de nem hagyta. Talán másfajta fényigénye volt, mint amit hittünk.

Hmmm, visszaolvasva nem katyvasz, de nem törlöm ki.

Mindig előre, sose hátra! 😉