A mai mélypontom: pszichopatával kezdeni?! Bakker, hogy sosem tanulok! Történt ma délután, hogy igen, belefutottam. Eszembe jutott a napokban, mert lenne mit lezárunk, kicsit hivatalos formában is. Nála még a lakáskulcsom és néhány más cuccom. Igaz, azok nélkül tudok élni: néhány ruhadarab (persze, hogy a legkényelmesebbek, mert mellette próbáltam igazán otthon érezni magam). Erre tegnap is szembe jött. Köszönésen túl nem történt semmi, meg is állapítottam, hogy legalább szembe nem köpjük magunkat, normális ember módjára tudunk viselkedni. Mégis valahol kulturáltság kérdése, hogy a köszönéssel hogy van az ember, nekem fontos.
Ma is összefutottunk. Ez alkalommal humorosan megjegyeztem, hogy bevonzottam a találkozást, hiszen pár dolgot jó lenne tisztázni. Mondanom sem kell, ezekről szót sem tudtam később ejteni. Elbeszélgettünk, mint régi ismerősök, akik a másik napi életről tudnak is, meg nem is. Persze én irtó ideges voltam, bár nagyon igyekeztem ezt elfedni. De tudjuk, hogy ez az embertípus nagyon érzékenyen figyel, hogy tudjon ‘igazi” reakciót produkálni. Nem volt egyébként nagy dráma. Mondhatnám azt is, hogy külső szem számára ez egy kellemes találkozásnak tűnhetett. De azért én úgy éreztem, a falak az egekig, jól megerősítve. Több módon, de persze irtó finoman kommunikálta felém, hogy nem, nem kellek, nélkülem jobb, erőtlen és hasztalan vagyok. Na, ehhez ért. Én meg elhiszem. De erős még az érzelmi kapocs bennem, erre mondom, hogy sose tanulok: megkérdeztem, belefér-e egy kávé, néhány szó. Meg is érkezett az udvarias visszautasítás abban a pillanatban. Azzal a fajta ködösítéssel, amitől idegbajt kaptam az elmúlt hónapokban, és amiről pontosan tudom, hogy csak kibújás. A nincs időm, de majd… és lebegtetés. Ahelyett, hogy köszi, de veled sose többet. Az is fájna, de legalább őszinte mondat lenne. Nem kezdeném remélni, hogy változott bármi. Én meg betegesen optimista módon folyton képes vagyok remélni. Pedig a remény, kezdem azt hinni, az emberi elmére legveszélyesebb méreg.
Most nagyon igyekszem nem a gödör aljára kerülni. Persze jó lenne azt is kitalálni, hogy szerzem vissza a lakáskulcsomat. Nagy lépés lenne, amolyan hivatalos, mindkét fél által elismert lezárás. Egyenlőre ott tartunk, hogy mikor azt hiszem, elég erős vagyok a továbblépéshez, dolgoztam eleget azon, hogy tudjam a magam javát nézni, megint megtörök. Visszafelé pedig azt érzem, hogy pontosan tudja, mikor jön el a pont, hogy a továbblépés elérhetővé kezd válni számomra és tesz valami olyasmit, amivel visszaránt. Valahogy például mindig nála marad a kulcs. Vagy hirtelen megemlít egy programot, amire akár együtt is elmehetnénk. Tudom, hogy ez sok kapcsolatra jellemző. Kívülállóként ezt olyan könnyű tetten érni, de benne lenni… Nem tudom, hogyan szabadulhatnék. Mintha csak játszana velem. A baj, hogy én ebben lassan tönkremegyek. Bár azt kommunikálná folyamatosan, hogy akkor ez ennyi volt. De mindig ott a lebegtetés.
Közben próbálom felidézni azt a bizonyos szombati baráti beszélgetést. A gondolatokat arról, hogy ne feltételezzek. Lehet, hogy nála már régen lezárva ez az egész. Kérdeztem volna, de arra meg nem adott lehetőséget. Most akkor mi van? Szándékos ez a lebegtetés? Annál figyelmesebbnek ismerem, hogy ezt ne vegye észre. Annál jobban ismer, pontosan tudja, ezzel nálam mit okoz. Az örök derűs és optimista így esik darabokra. Pedig tényleg az a fajta vagyok, aki képes megtalálni a legapróbb értéket, örülni annak, ha esik, örülni annak is, ha süt a nap. Ő az, akitől függetlenednem kell, talán szó szerint felégetni minden hidat, nem engedni, hogy hatással legyen rám. Elengedni ezt az egészet és inkább zárat cseréltetni.
Mert mindig előre, sose hátra!
(Ebben a bejegyzésben lehet, hogy több hibát találsz, mint amit megengednék magamnak, de nem akarom újra elolvasni. Csak elengedni vágyom ezt az egészet, szabadulni tőle. Ezért írtam le. Mert ez a blog még mindig a gyógyulásom eszköze. Köszönöm a megértésed!)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: