A napokban volt egy idézetes megosztásom egy közösségi oldalon. Szinte természetes, hogy egyből jött a reakció, miszerint “Tisztelem a véleményed, de nem értek veled egyet.” Aztán beszélgettünk erről egy kicsit, és kiderült, mennyire nem ugyanazt jelentenek számunkra ugyanazok a szavak.
A képen szereplő idézet lényege magyarul kb ez volt: Tiszteld azokat, akik kinyitják a naptárukat és időt keresnek számodra, és szeresd azokat, akik ki sem nyitják a naptárt, amikor szükséged van rájuk. Ebből drága barátomnak az jött le, hogy én a rám fordított idővel méregetem az embereket. Pedig nem erről volt szó. Tény, hogy nekem mostanság sokkal több időm van, mint a körülöttem élőknek és nem is vagyok hajlandó minden percet betáblázni, hagyok helyet a spontán dolgoknak. De az elmúlt hónapokban egyértelművé vált, hogy e mérce szerint kinek számítok igazán. Volt, aki talált számomra időt, volt aki nem. Nagyon jól esett, amikor időt kaptam, mert éppen az egyedüllét, a magamra maradás volt, ami még lejjebb vitt az önostorozás csigalépcsőjén. Nem a perceken van a hangsúly: egy SMS, egy rövid hívás, egy kép megosztása, bármi, ami kifejezte számomra, hogy itt vagy a fejemben, helyed van az életemben. Viszont minél többször kaptam azt a választ, hogy most nem, annyival inkább azt éreztem, hogy csak vidáman, pozitívan, derűsen kell a társaságom, ha nekem van szükségem támaszra, valahogy kevesebbekre számíthatok. Érthető is, meg nem is.
Azt hiszem , amire az ember akar időt szánni, arra tud is! Ez nálam jelzője a fontossági sorrendnek. Persze van az ember-tervez-Isten-végez szitu, amikor borul minden tervezett. És igen, talán úgy tűnhet, hogy tényleg percekben mérem a szeretetet. De itt nem a percek számítanak, hanem az attitűd. Nem az egész napodat akarom, csak egy percet. Megpróbáltad besűríteni vagy meg sem próbáltad? Nekem most az idő az, amit tudok ajándékozni. Néha úgy érzem, ez valahogy nem kell senkinek. Rohanunk a dolgaink után, és az igazán lényeges dolgokra nem fordítunk időt és figyelmet. Álljatok meg emberek! Elrohan mellettetek az élet! Túl rövid ahhoz, hogy elfecséreljük. Túl rövid ahhoz, hogy ne élvezzük a kávé ízét, ne azokkal töltsük az időt, akik igazán fontosak. Erre akkor szoktunk rádöbbenni, mikor valaki elmegy. Örökre. Az elmúlt évben túl sok embertől kellett búcsút vennem. Így sem lettem jobb a kapcsolattartásban. Pedig igyekszem. De van egy újabb tapasztalatom, ami megint csak megnehezíti számomra ezt az egészet.
A millió önsegítő könyv, derűs netes idézet azt nyomja, hogy találd meg magad, ne a környezeted határozza meg, milyen napod van, minden csak rajtad múlik, stb. Na ettől kezdek hányingert kapni! Mekkora baromság ez?! Igen, kell, hogy magaddal összhangban legyél! Igen, fontos, hogy becsüld magad! (Én ezzel sokat küzdök mostanában.) Igen, fontos, hogy te dönts az életedről! És igen, fontos, hogy pozitív legyél! De hogy sz@rjunk annak a fejére, aki ebbe a nagyon happy képünkbe éppen nem fér bele?! Ez nem okés. Ki fogja megfogni a kezünket, amikor nekünk nem jön össze a minden szuper alapérzés? Hol maradnak a kapcsolatok, amiken igenis sokat kell dolgozni, ha nem eldobálni akarjuk a másik embert, mint valami lyukas zoknit? Meg sem próbálkozunk befoltozni dolgokat. Meg sem próbáljuk megtartani az embereket. Majd jön a következő, aki megint csak felfelé húz, aztán ha belefáradt, hogy minket is cipeljen a hátán, majd átülünk valaki másra? Hiszen mi számítunk egyedül… Persze, de mi van, ha te leszel az, akinek fontos az a másik? Mi lesz, amikor te még dolgoznál kettőtökön, de a másik csak továbblép? Hiszen ő is azt tanulta, hogy így kell élni. Pozitívan. Szerintem ez nagyon nem pozitív. Nem a karmában hiszek, nem azért mondom, hogy ezt kerüljük.
Van az a régi mondás: Senki sem sziget. Kapcsolatban kell lenned az emberekkel. Igazi kapcsolatban. Nem arról van szó, köszönsz-e az ismerősöknek az utcán. Hanem hogy megvan-e az életedben az az egy-két ember, akiben tényleg meg tudsz bízni és aki benned is megbízik? Meg tudod-e osztani valakivel az életed? Nem csak a rossz dolgokat kiadni értelemben, mert attól majd jobban leszel. Van, akit felhívsz, amikor valami csodás dolog történik veled? Aki örül neked/veled? Ilyen embert nehéz találni. Mert mi magunk sem vagyunk alkalmasak ilyen kapcsolatokra. Annyira elhittük, hogy minden csak rajtunk múlik, hogy észrevétlenül leváltunk a többiekről. Pedig mekkora erő van abban, ha két ember így tud egymásnak jelen lenni. Gondolhatunk itt barátra vagy párra, nem ez a lényeg. Azt szeretném megértetni, hogy egyedül nem lehet jobbá válni, gyógyulni, meg szuperül élni. Minimum félszigetté kell válnunk. 🙂 Egy kis nyúlványra van szükségünk, ami összeköt másokkal. Nem beolvadni kell a tömegbe és elfelejteni, kik is vagyunk. De a lényegünket csak a másokkal való relációban lehet megérteni. Gyerekek vagyunk, apák és anyák vagyunk, kollégát vagyunk, főnökök vagy beosztottak, elszánt versenyzők vagy a legjobb virágkötők… Ezekben a szerepekben találunk önmagunkra. Mindig van ott valaki más is, akivel kapcsolatban definiálni, meghatározni tudjuk, kik vagyunk. Nem vele szemben határozzuk meg. Ez a kulcs a számomra.
De ezt is ki lehet fordítani olyan netes baromságokkal, hogy “Nem azért szeretlek, aki vagy, hanem aki melletted vagyok.” Azért higyük már el, ebben mégis csak van némi szerepe annak, aki vagy 😀
Olyan nehéz a szeretetről igazán beszélni. Olyan sok oldala van! Olyan bonyolult! Pedig a legalapvetőbb tapasztalat, amire szükségünk van a boldogságunkhoz. És igaz, ott kezdődik, hogy magunkat szeretjük (és nehezen tanuljuk ezt meg néhányan, lásd, én is mit küzdök vele). Biztosan nem tudunk addig mást szeretni, amíg magunkat nem. De hogy ezt megtanuljuk, szükségünk van mások szeretetére. Akik olyankor is látják bennünk a legjobbat, amikor mi nem. Hogy melyikkel kezdődik és melyikkel folytatódik ez a kör, gondolom mindenkinél más, sőt folyamatosan mozgásban van. Mert ami él, változik. Sosem vagyunk készen. Ez az élet dinamikája. Van, hogy magunkra kell koncentrálnunk, ahogy nyomatja a sok netes bölcselet. De nem szabad elfelejtenünk aztán mások felé fordulni. Mert így marad meg boldogságunk. Valahogy körbe-körbe. A lényeg az arányokban van, és a világunk annyira arányt vesztett.
Szombati hajnalban ilyesmiken gondolkodtam. Ez az írást a teljesség igényével kezdtem, de rájöttem, hogy ebben a témában ilyen nincs. Biztosan lesz még ehhez hasonló írás ezeken az oldalakon.
Mindig előre, sose hátra! 😉
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: