Netes diagnózis

Emelje fel a kezét, aki még sosem guglizott rá, hogy mi baja lehet, ha itt fáj, vagy ott fáj, esetleg netes városi legenda alapján ne próbálkozott volna a gyógyítással, gyógyulással (vagy fogyással)!

Pontosan így tettem ma én is, és az eredmény borzalmas. Tényleg. Két lehetőség közül választhatok:
1. hiszek a netes kvízeknek és elfogadom, hogy korábbi életem legfontosabb szereplője valóban egy komoly disszociális személyiségzavarral küzdő, de nem diagnosztizált egyén, én pedig minimum borderline szindrómás vagyok;
2. vagy elfogadom, hogy teljesen normális, ha ennyire össze tud törni az élet.

Naná, hogy egy harmadik lehetőséghez fogok ragaszkodni, a két előzőt keresztezve. Eszerint én normális vagyok, a másik fél pedig küzd azzal a bizonyos zavarral. Nem azért ezt a legegyszerűbb hinni, mert eszerint ártatlan áldozat leszek. Ellenkezőleg. Továbbra is fenntartom, hogy időben észrevehettem volna a bajt, nem magamat okolva minden rossz közös percért, hanem elfogadva, hogy kétemberes kapcsolatban valóban két emberen múlnak a dolgok, nem egyik vagy másik a hibás. Akkor nem vettem volna magamra ezt az egészet annyira, hogy végül kis híján kilapítson, végletekig torzítson. Mert a legkomolyabb, legsúlyosabb következménye ennek az egésznek számomra, hogy a végletek embere lettem. Végtelenül szomorú és nyomott tudok lenni, ezzel elüldözve a legkitartóbb barátokat is, vagy végtelenül boldog és felelőtlen, aki még mindig képes hinni mindenben és mindenkiben. Az ilyen végtelenül optimista pillanataim nem engedtek szabadulni egyébként. Tényleg hittem, hogy lehet minden olyan, mint régen, sőt erősebb, klasszabb a kötelék. Ez az én oldalam.

S miért lenne “ideális” a helyzetemben, ha a másiknak tényleg meglenne a lelkében az a bizonyos hiány? A pszichopata nem sorozatgyilkos. A filmek ezt nyomják, de sokan élnek köztünk. Sikeresek, boldognak látszanak, és nehezen felismerhetőek. Idővel jössz csak rá, hogy mennyire egoisták és valójában képtelenek az emberi érzelmekre. Vagy csak nagyon tompán élik meg azokat. Megtanultak úgy játszani, mintha épp úgy éreznének, mint mások, sőt érzékenyebben tudnak reagálni helyzetekre, mert jobban figyelnek, tudattalanul is tudatosabban követik a körülöttük zajló eseményeket, hogy tényleg képesek legyenek hihetően alakítani a környezetük számára. Nem gonoszak, nem ártani akarnak, hanem boldogulni, csak nem ismerik, milyen fájdalmat okoznak másoknak az önérvényesítés közben, mert nekik nincsenek ilyen belső tapasztalataik, vagy ha voltak is, nagyon régen nagyon mélyre temették. Igen, ezért hiányzik a lelkiismeretfurdalás is belőlük, egy percig nem fognak gondolkodni azon, téged okoljanak-e bármi kellemetlenségért. Nincs szégyenérzetük, nem éreznek felelősséget.
A ténylegesen diagnosztizáltak gyógyulási folyamata egy életen át tartó folyamat, talán csak tüneti kezelés. Igaz, mindannyiunk érése egy életen át tartó folyamat. Ki vagyok én, hogy egyik ember sorsát gyógyulásnak, a másikét érésnek minősítsem?! Óvatosan kell ezzel bánni. Mint a bevezetőben írtam, a “rendkívül megbízható” netes kvízek és diagnózisok alapján én is minimum borderline-os vagyok. Csak éppen minden háttér hiányzik a valós kialakulásához, egyszerűen vannak reakcióim mostanság, amik tünetnek is beleillenének. Nyilván szkeptikusan fogadom saját elméletem a pszichopata állapotot illetően is. Amiért mégis jó lenne biztosan tudni, mert akkor hihetném, hogy nem sértem az érzéseit, nem bántom. Ha valóban hátat fordítanék neki teljesen, kitörölném vagy inkább letiltanám a számát és az utcán egyszerűen nem ismerném fel, maximum személyes győzelemként könyvelné el. És ha valóban disszociális személyiségzavara van, akkor ez az egyetlen lehetséges menekülőút, egyben az egyetlen lehetőség visszatalálni önmagamhoz és a normális élethez. De van az a pont, amikor elbizonytalanodom, és remélem, hogy mégis fontos voltam, és igenis fájna neki is, ha ezt tenném. Ezért hónapról hónapra beleesek abba a hibába, hogy felveszem a telefont, ha keres, hogy írok egy SMS-t, hogy megiszunk egy kávét. Igen, totál Taigetosz-pozitív viselkedés, én kérek elnézést. Nem borderline-os vagyok, hanem egyszerűen csak hülye.

Ne de ha így alakult 🙂 Azért egy majdnem biztos jele lehet a pszichopátiának, ami általában elcsíphetünk. Mivel nem a maguk ellenségei, nem fogják maguk alatt vágni a fát, nem fognak hibázni akkor sem, mikor más halandó igen. Stresszes időkben sem lesz a teljesítménye ingadozó annak, aki érzelmek híján van. Előadja, mennyire feszült, drámázik, mert ez lételeme, de a mérhető teljesítménye nem fog ingadozni, a munkája ugyanolyan pontos marad. De csínján ezzel a diagnosztizálással, oké?

Kicsit elméleti avagy elmélkedős lett a bejegyzés, de hangsúlyozom, hogy nem vagyok szakember, belső útkeresésem állomása ez az írás! Ez is csak egy fura netes oldal, ne higgy nekem gondolkodás nélkül! Ne kezdj magad körül diagnosztizálni! Ha felmerül bármilyen lelki nehézség, betegség gyanúja, keress szakembert, ne a neten böngéssz varázsige, meg gyors megoldás után!

Végül ahogy mindig mondom: Mindig előre, sose hátra!