Érzelmek – hullámok

A köszöntőben ígért téma: miért éppen hullámok a képen.

Számomra az emberi érzelmek könnyebben érthetővé válnak, ha ki tudom fejezni valamilyen képpel. Amíg az ember érző lény bír maradni, érzelmei mindig is leszek és mindig is gyorsan fognak változni. Reagálunk  a pillanatokra, amikből a perceink, napjaink összeállnak. Reagálunk a változásokra. Az a szép az életben, hogy folyamatos változásban van. Ami él, változik. Engednünk kell ezt a változást. Ami azt jelenti, engednünk kell, hogy néha hatalmas viharként tomboljanak az érzelmeink, akár napokig. Ha nem engedjük meg, hanem helyette elvárunk valami általános vidámságot, boldogságot, vagy éppen örökös mélabút, az életet folytjuk el magunkban. Saját emberségünktől távolodunk el. Azt hiszem, az érzelmeket nem is nagyon lehet befolyásolni. Úgy értem, törekednünk kell megtalálni, hol jobb nekünk és kerülni azt, ami megkeserít, de nem vagyunk urai ennek a világnak. Nem zárhatunk ki mindent és mindenkit, aki megnehezíti a dolgunkat, a boldogulásunkat. Az, hogy kihozhatjuk a legjobbat a helyzetekből, hogy mindenből tanulhatunk és fordíthatjuk a javunkra a velünk történteket, persze igaz lehet. De nem jelenti, hogy adott pillanatban nem sodornak rajtunk keresztül hatalmas érzelmek. Azok jönnek és mennek, sőt irányt mutatnak. Engedni kell, hogy megérkezzenek, és művészet elengedni őket. Senki nem mondta, hogy embernek lenni könnyű.

Nekem most nagyon kifejezőek ezek a hullámok. Hatalmas erővel zúdulnak alá és fordulnak önmagukba vissza. Engedem nekik. Ez nem jelenti, hogy el fognak sodorni. De benne van, hogy megélek perceket, órákat, amikor mint egy szörföst, repítenek, szabaddá tesznek, és vannak azok a pillanatok, amikor beleszédülök a közepébe ennek a hullámtengernek és keresem, hogyan vehetnék egy aprócska levegőt, egy lélegzetvételhez jutni is hatalmas erőfeszítés. Akit sodort már el hullám, kapott el örvény, pontosan tudja milyen érzés, mikor nem tudod, hol van a fent és a lent, nem tudod, merre erőlködj, hogy végre levegőhöz juss.

Én ebben élek jó néhány hónapja. Olykor a hullámok tetején, de legtöbbször keresve a biztos pontot. Bár sosem voltam a könnyen megnyíló fajta, sőt mintapéldánya vagyok a burokban született emberi egyedeknek, akik valami fura távolságot képesek tartani mindentől és mindenkitől (legalábbis a kívülálló felületes tekintetek szerint), mégis beleestem abba a hibába, hogy nem a megfelelő embernek engedtem meg, hogy hatással legyen az érzelmeimre. Addig jutottam, hogy szépen lassan, de elveszítsem régi önmagam, minden önbizalmam. Kívülről vártam a megerősítést, de nem érkezett. Legalábbis nem pozitív. Pedig az elején úgy tűnt, hogy tényleg jót hozunk ki egymásból. Mint nem túl régen rádöbbentem: van akiből nem az én dolgom előásni a legjobbat. És nem szabad elfogadnom azt a képet, amit rám erőltet. Igaz, kezdetben ez a rámvetített képe nagyon klassz volt, csupa pozitív dolog, amivel tudtam azonosulni. Észrevétlenül fordult át mindez.

Ezek a hullámok most tisztára is mosnak, előhozzák az eltemetett régi önmagam képét. Ezért hagyom őket. Áradjanak csak, most ennek van ideje! Engedem, hogy dühös legyek. Rá és magamra is. Hogy aztán elengedhessem ezt a dühöt és tényleg átdolgozhassam valami értékessé ezt a néhány évet.

Talán a blog írása közben valóban gyógyulok is, rendeződik bennem is ez az egész, és másoknak is lesz valami kincset érő, amit előmosnak ezek a hullámok.

Innentől kezdődik az érzelmekben az ujjaidat szedresre áztató élménytenger! Én szóltam!

Egyébként a mai napig szeretem. Remélem, hogy szuper élete lesz, és megkapja, amire csak vágyik. Tényleg nehéz elengedni. De a címben foglalt eset nem egyszerűen annyi, hogy valami véget ért. Ilyenkor darabokra hullasz, nem a szakítás miatt, hanem már jóval előtte. Persze akarod, hogy jó legyen, küzdesz, mert fontos neked, aztán azt veszed észre, hogy egyik napról a másikra nem kíváncsi rád többet. Már nincs szüksége tőled semmire. Szétzúzott. Nem állítom, hogy szándékosan. Pont az ebben az egészben a nehéz, ha komolyan veszed az állítást, hogy pszichopata, akkor elfogadod, hogy az érzelmei nem így működnek. Nincs neki, csak megtanulta, hogyan kell emberien viselkedni. Szóval az marad, hogy mented a magad emberségét, és minden szálat elvágsz. Mert ha bármi kapcsolat megmarad, édesen fog újra használni, ha jobban leszel és tesz félre egyre gyorsabban, valahányszor bármi gondod van. Az is lehet, hogy nem vele. Csak nehéz volt a meló, kevés az idő vagy a pénz a vásárlásra. Szóval nem feltétlen vele van bajod, de ő az, aki nem tolerálja, ha neked is van dráma az életedben. A dráma az övé, az az ő territóriuma, ahol te csak ügyetlenkedsz. Tehát amikor véletlen nálad is becsúszik valami, mert nem ragaszkodsz a langyos vízhez. (Ha már adott a hullám téma, miért ne vizes hasonlattal éljek?!) Tehát nem elvagy a látszat-boldogság langyos vizében, hanem élsz, egyszer fent, egyszer lent, akkor jön a hideg zuhany (Mennyi vizes kifejezés, de érezzük, igaz?) Hirtelen eltűnik mellőled ezeken a napokon. Neked nem sokkal kellene több ahhoz, hogy ezeken a napokon túllegyél, mint ő, de ő nincs. És kezdődik a lejtmenet. Mert egyre jobban kibillensz. Nem akarod megengedni magadnak ezeket a napokat, rágörcsölsz, de hiába, mert csak rontod a helyzetet. És rövidül a happy-part, egyre több a feszültség és nem érted, mert te megosztanád, kifejezed, kéred, de lezárás a válasz. Gátat húzott fel valamikor gyerekként, vagy eleve úgy született, nem tudom eldönteni, de érzelmek nulla szinten. Saját nincs. És mivel nincs meg az a pozitív érzelmi alap, ami nálad, hogy számít, hogy fontos, hogy érdemes, nem is fog érted tenni. Örvény. Ami viszont téged leránt, egyre mélyebbre.

magamért harcolok

Na, ez az az állapot, amit addig lehet húzni, míg téged nem visznek kezelésre. Nekem most a blog a terápia. És csak remélem, hogy tényleg jól látom a helyzetünket, mert akkor neki ez most nem fáj. Nem fáj, hogy már nem azon ügyködöm, hogy hozzuk rendbe, hanem azon, hogy hozzam rendbe magam. Ijesztő a gondolat, mégis, talán így van.

Olyan jó lenne majd ráakadni másra, aki túlélte. Biztosan lehetséges.

Zárszóként a bejegyzés végén ígérem, lesz másról is szó, nem nyavalygás lesz a blog, hanem minden, ami számomra fontos és életadó, érdekes vagy meghökkentő. De újra és újra rá fogok nézni erre a témára is, továbbgondolom és remélem, látszani fog idővel a javulás. Egyre több lesz a derű, és a képen majd megjelenik a tengerpart is 🙂
Kitartást mindenkinek, aki ide keveredett!
Mindig előre, sose hátra!